Mi magyarok! Nem birkulunk!

Megint találtam blogolni való témát. Szabó Eszter énekesnő blogját közölte az elgondolkodtató.com nevű oldal. Az érthetőség, és a tisztesség kedvéért itt a link, amin a cikk olvasható, ami nálam kiverte a biztosítékot. Pontról - pontra idézem majd a blogot, hogy érthető legyek.

Remélem, hogy nem kell előre bocsátanom, hogy mindig szeretettel, és barátsággal írok, komolyan mondom, hogy nem ragadott el a hév, az indulat, de semmiképpen nem hagyhatom szó nélkül ezt az írást, muszáj reagálnom rá. Félreértés ne essék, most sem azt akarom bizonygatni, hogy mindenben az ellenkezője az igaz annak, amit Eszter írt, csupán arról lenne szó, hogy gondolkodjunk egy kicsit azokon a – szerinte- tényeken.

Szóval Eszter blogjából 13 hihetetlen, megdöbbentő tény a magyarokról - az írója szerint -, a blogot közlő (elgondolkodtato.com) oldal szerkesztője még rá is tesz egy lapáttal az ajánlásában.  Én 13-szor döbbentem meg, és számomra az a hihetetlen, hogy ha valaki ennyire "Hello Kitty-ben" látja Magyarországot. Másrészt – és a nagyobb baj ez -, hogy itt egy cikk, ami azt bizonyítja, hogy egy cseppnyi erőfeszítés nélkül is nagyon szuper ország, és nemzet vagyunk, semmi dolgunk nincs az ügyben, csupán nem kell bedőlnünk a negatív gondolatoknak. Egy klasszikus filmet idézve: "Az életben ez nem ám így megy!"

No lássuk akkor a 13 csapást:

„1. A magyarok először is rettentően kreatívak, hovatovább multifunkciósak.

Ezer dologhoz értünk. Mivel a gazdasági bőség minket jó ideje nem fenyeget és nem jutunk el minden héten kétszer étterembe, fodrászhoz, és nem cserélgethetjük az autónkat és kisebb cuccainkat, így a saját szakmánkon túl még ezer más dologhoz értünk. Autót szerelünk, éttermi fogásokat készítünk, hajat vágunk, lakást újítunk fel, ágyat barkácsolunk, tapétázunk, kertet művelünk. Mindezt teljesen magától értetődő lazasággal. Amihez nem értünk, azt megtanuljuk. Millió olyan munkát végzünk el teljesen evidens módon, amihez sok nemzet szakembert hív. Nagyjából mindent meg tudunk oldani.” (eddig az idézet)

Tényleg ezer dologhoz értünk, de semmihez sem igazán! Buherálunk, maszatolunk, aztán „AS” – szabvány (ahogy sikerül). Ahelyett, hogy olyan országot alakítanánk ki magunknak, amiben mindenki azzal foglalkozik, amihez ért, és lehetőségünk lenne szakembert hívni ahhoz, amihez nem értünk. Ehhez persze az kell, hogy a vállalkozásokat ne ölje meg az átláthatatlan szabályozás, az adó, és a járulékfizetés, amiben a vállalkozónak az aznapi dátumot is hozzá kelljen adni a számlához, aminek aztán a háromnegyedét le kelljen tagadni, hogy valami maradjon is bevételként.

„2. Vannak igazi barátaink.

 Persze,nyilván akadnak dolgok, amikhez nem elég a tudásunk, de vannak barátaink. Nem álmosolygós you can do it/ i-am-here-for-u /you are a special person– kapcsolataink, hanem igaziak. Mint általában a bajban, szükségben született pajtiságok, a mieink is erősek, ráadásul jó, őszinte haverok vagyunk. Ha gáz van, megyünk. Segítünk. Nem udvariasságból, nem muszájból, megyünk és kész. Ha valami nem áll jól neked, nem biztatunk, de nem is bántunk meg. Udvariasan, vagy viccesen fogunk szólni, ha valami nem oké, nem hitegetünk hülyeségekkel, nem hagyjuk, hogy égesd magad. Ráadásul egyáltalán nem érdekel minket, hogy a haver mibe öltözik, milyen a háza, vagy az autója, biztos ugyanolyan szar, mint a mienk, kár lenne versenyezni, inkább derülünk rajta és együtt bütykölünk. Jó barátok vagyunk. Mindig van nálunk bikakábel.” (eddig az idézet)

Tényleg vannak barátaink, ez nem vitás, és tényleg van nálunk bikakábel. Ha a többi is igaz lenne, azt hiszem az a pesti „cikizés”- szó sosem született volna meg.

„3. A magyarok okosak.

 A kényelem elbutít, a csóróság éberen, frissen tartja az agyat. Legalább ez az előnye megvan. Gyerekkorunk óta kénytelenek vagyunk tanulni, majd továbbtanulni, inaskodni, gyakornokoskodni, belevágni, abba és amabba is belevágni, hatvan évesen is iskolába járunk, így a legokosabb és legképzettebb nemzetek között vagyunk. Az iskoláink is erősek, ezért a papírjaink és a tudásunk is az. Millió feltaláló, tudós, és nagy tudású szakember van közöttünk.” (eddig az idézet)

Nem, nincs előnye a csóróságnak, az emberek a saját döntéseik hozadékában élnek, annak azért ne nagyon tapsikoljunk, hogy a csóróság éberen, frissen tartja az agyat, mert túl sok a magyar friss, és éberen tartott agy Magyarországon. A csóróság inkább egy olyan életviteli spirálba taszít (hitelfelvétel, bűncselekmények, drog, depresszió) amiből sokaknak már nincs kiút. Éppen ezen kellene gondolkodni, és inkább a megelőzésen fáradnia a közösségeknek, mint tapsikolni az éberségnek, meg a frissességnek!

A magyarok inkább tűnnek okoskodónak, mint okosnak, a tíz millió szakértő országában élünk, mindenki tudja a másik bajának az okát, de amikor az ő bajáról van szó, akkor mindenki hibás, és felelős, csak ő nem. Németországban egy targonca vezetői jogosítvány egy egyhetes tanfolyam, és egy teszt kitöltése, a gyakorlatot mindenki a munkahelyén szerzi meg, és ez egy alap havi fizetés harmadába kerül. Szinte azonnali munkalehetőség. Magyarországon ugyanez hat hónap rettenetesen bonyolult, és felesleges tanulnivalóval és egy átlagos havi fizetésbe kerül. A tanfolyamaink drágák, és bonyolultak, a bizonyítványaink többségében alig használhatók valamire. Az oktatási rendszer többségében semmi másról nem szól, mint EU-s források lenyúlásáról, és eltüntetéséről. Csak a PISA publikációit kell elolvasni ahhoz, hogy lássuk a tendenciát: Ha a magyar közoktatás ezen az úton megy tovább, akkor nagyon komoly mértékben leszünk alulművelt nemzet!

Igen tele vagyunk nagyon okos szakemberekkel, akik útjában ott fekszik keresztbe a nálánál butább ember, ahol csak tud, ezért az agyak sosem bontakoznak ki, vagy elhagyják az országot. Akik maradnak, azok 50 évesen szívpanaszokban halnak meg teljesen megőszülve, mert nem jutnak forrásokhoz a kutatásaikhoz, vagy a kitalált dolgaik megvalósításához.

„4. A magyarok szorgalmasak.

A nagy jólétben, szociális juttatások tengerében szerencsére eddig nemigen volt alkalmunk elkényelmesedni, így azt tanultuk meg, hogy a munkából lesz pénzünk. Ha elmegyünk dolgozni, a legtöbbször persze mi is a szünetet várjuk, de két szünet között keményen melózunk és nem lébecolunk arra várva, hogy valaki más megoldja a dolgokat.” (eddig az idézet)

A magyar tényleg keményen dolgozik, ebben nincs vitánk. Leginkább akkor, amikor motiválva van. Mindenki ócsárolja a multikat, pedig a legtöbb esetben arra tanítanak a rendszereik, hogy csapatban hogyan kell célokat megvalósítani, eredményeket elérni, fejlődni, de ezt a lényeget a magyarok többsége nem látja. Nálunk a hivatalban ül két ember egy asztalnál, a két oldalon, az egyik az ügyfél, a másik a hivatalnok, és mindkettőnek szent meggyőződése, hogy a másik azért van ott, hogy vele szórakozzon. Nálunk a csütörtök, az egy kis péntek, és ugye tudjuk, hogy péntek délután már a fű sem nő. Nem lébecolunk ugye, csak hát úgy vagyunk vele, hogy „csak ezt a napot éljük túl valahogy”. Az a magyar mondás sem véletlenül született, hogy „úgy áll a munkához, hogy más is odaférjen!”

„5. Tökéletes a humorunk.

Az egyik legviccesebb nemzet vagyunk, pont. Vannak más tréfás népek is ez tény, a mi humorunk viszont talán Hofi óta genetikailag kódolt, és a nyomorunkban is abszolút elsődleges. A mi humorunk nem egy sémára épül, hanem komplex, intelligens, és az összes nemzet humorával kompatibilis legalábbis befelé. Mi értünk minden viccet és a poénjaink nem egy előre kiokoskodható módon születnek meg, hanem váratlanul, ezerféle módon és nincs előre kiszámított alapelve, hozzáállása. Minden viccre fogékonyak vagyunk a Sas kabarétól a szívatásokon át, Gallán, Woody Allenen keresztül a Dumaszínházig. Nekünk mindegy, megértjük az összeset és örülünk neki. Roppant jó fejek vagyunk!” (eddig az idézet)

Nem, nem vagyunk jó fejek! A saját hülye nyomorunkon röhögcsélünk, mintha az bármit is javítana. Hofi az oké, de szólok, ott a rendszerkritika volt a lényeg, a magyar meg röhög rajta, ahelyett, hogy cselekedne a vicc tárgyának megoldása ügyében. Nekünk valahogy az hozza az endorfint, hogy a nyomoron viccelünk. Normális ez? Szerintem egy kicsit sem.
A vicceink sértőek, legtöbbször obszcénak, és valaki mindig sérül a poénok kapcsán. Tele vagyunk a sánta, a pösze, a cigány, a szőke nő, a zsidó, és hasonló témájú poénokkal, gyengébb elméjűek meg vihogva osztanak a Facebookon tényleg gusztustalan a Nők kárára viccet csináló postokat. (Példa a legutóbbi, csak az érthetőség kedvéért: „Ne aggódjatok lányok az elhízáson, zsírban sül a jó kolbász!”  Ugye hogy milyen vicces? Tucatnyian osztják vigyori smile-val.

„6. Egzotikusak vagyunk.

 Nyomorult múltú kelet-európai egzotikum vagyunk a kényelmes nyugat szemében, akiknek nem csak a történelme, hanem a jelene is igen izgalmas. Romkocsmákban szórakozunk, ezzel utalva arra, hogy egy kevés kreativitással szórakozást építhetünk a nyomorunkból, és mulatunk a romok között is. És egymilliószor is végighallgatjuk a Hungary-hungry poénokat, mert tulajdonképpen sohasem titkoljuk el, hogy honnan jöttünk. Valahol mi is tudjuk, hogy magyarnak lenni amúgy menőség. Nem vagyunk Balkán, sem igazán kelet, sem nyugat, ez Magyarország. Igen, az ország magyar szomszédokkal, rengeteg vízzel, szép lányokkal, egy teljesen egyedi, semmihez sem hasonlítható hely.” (eddig az idézet)

Csúnya mellétrafálás ez a javából! Nyomorult múltú? No pont a rég múltunk az, ami nem nyomorult! Európa rettegett rabló-fosztogató nemzete voltunk, Regensburg hercegét úgy billentettük farba, hogy arra a mai napig emlékeznek ám! Honnan derül az ki, hogy mi a nyugat szemében „nyomorult múltú kelet-európai egzotikum vagyunk, már bocsánat!

Utalnánk arra, hogy a kreativitásunkkal szórakozást építhetünk, és mulatunk a romok között? Ez nevetséges! A magyar azon az állásponton dagonyázik a mocsárban, hogy „Nem baj, ha a fekália a szánkig ér, csak ne lötyögtessék!” (Elnézést a vulgáris szóért, csak idéztem a mondást)

Tényleg nem vagyunk sem Balkán, sem igazán kelet, sem nyugat, ez így igaz, se hal, se hús nemzet vagyunk. A langyos lében pancsolva, mert „majd lesz valahogy, mert úgy még nem volt, hogy ne lett volna valahogy!” ugyebár….

„7. Rettenetesen jó sportolók vagyunk.

 Arányaiban a világ legnagyobb aranyérmesei között vagyunk, mindezt köszönhetjük egy-két szívós honfitársunknak és olyan edzőknek, akik mindenféle lelki továbbképzés, tréning és egyebek nélkül simán érezték, hogyan kell mondjuk olimpikont faragni a gyerekekből.” (eddig az idézet)

Ez valóban nagyszerű, és így igaz, csak kár, hogy Magyarországon az élsportolók szinte saját zsebből, és messze nem megfelelő körülmények között készülnek fel, és hoznak aranyakat az országnak, miközben olyan sehol sem tartó, eredményeket fel nem mutató sportágat erőltet az állam, aminek köze nincs a sikerekhez. Evezőseink, úszóink, vízilabdázóink a világ élvonalában vannak, viszont 1986-ban jutottunk ki utoljára a futball VB-re.

„8. A magyarok igazságosak.

 Bár mindenfélében azok vagyunk, de mivel én énekes vagyok, példának a zenei életet hozom, mert azon is elég jól látszik. A világ legnagyobb országaiban a show és a szuper megjelenés okán is simán lehetsz sztár. Ostoba külső dolgok és pénzvillantás, ennyi kell alapvetően a sikerhez, esetleg egy kis hang ha van, nem baj. Na ez nálunk nem megy. Mi ezen röhögünk. A magyarok a zenében és másban is azonnal felismerik a tehetséget, nincs szükségünk külső díszekre, fényekre, nagyszínpadra ahhoz, hogy tudják, hogy valami jó vagy nem. Igazságosak vagyunk: ha például zenésszel találkozunk, a zenéjére figyelünk, akárhogy kinézhet, akármibe öltözhet, nem fogjuk kevésbé vagy jobban szeretni tőle. Mert pontosan felismerjük a tehetséget, nekünk nem kell hozzá segítség, köszi! A művészetekben egyébként világszínvonalon jeleskedünk.” (eddig az idézet)

Ez a bekezdés – különösen a Megasztár – után teljesen érthetetlen, és értelmezhetetlen. Azt leírni, hogy Magyarországon csupán pénzzel nem lehet valaki sztár, és minden külsőség nélkül rivaldafénybe kerülhetnek a tehetségek, ez egyszerűen nem igaz. Több tucat kimondottan tehetséges fiatal zenészt ismerek Tokajban, Nyíregyházán, és Budapesten, akiknek a tehetsége, pénz hiányában sosem kerül nyilvánosságra. Ellenben hemzseg a könnyűzenei ipar a pénzzel telenyomott, kétséges tehetségű, egyszerűen felpúderezett, agyon tejszínhabozott, semmitmondó egyéni, és csoportos előadóktól. „Mert pontosan felismerjük a tehetségeket”, igaz?

„9. Önállóan gondolkodó egyéniségek vagyunk.

 Talán a fenti tulajdonságok elegye az a jellemvonásunk, hogy nem birkulunk. Nekünk a hülyeséget nem lesz könnyű beadni. Aminek nincs értelme, azt megkérdőjelezzük, nem vagyunk olyan buta nép, akinek bármit le lehet nyomni a torkán. Tőlünk aztán a világ állhat velünk szemben és mondhatja, hogy az Ég mondjuk zöld, nyugodtan erőlködhet bárki, minket nem érdekel a többség szava, önállóan tudjuk, hogy az Ég kék. Nem, nem hiszünk el bármit csak azért, mert sokan állítják.” (eddig az idézet)

Ennél a pontnál komolyan felhúztam a szemöldököm, hogy vajon tényleg egy országról beszélünk-e? A rendszerválás után tucatjával láttak napvilágot a reprezentatív kutatási eredmények a társadalom gondolkodásáról, a tendenciákról, az állapotokról.

Hogy nekünk nem lehet bármit lenyomni a torkunkon, és megkérdőjelezzük, aminek nincs értelme, az nagyon jó lenne, sajnos nincs így! Erről nagyon sokat tudnék még írni, de senki türelmét nem akarom feszegetni.

„10. Nem irigykedünk, nem is lenne mire. Simán odaadjuk az utolsó szál ciginket, ha éppen van. Okosan felmérjük, hogy ez a fajta nagyvonalúság az anyagi helyzetünkön mit sem ront.” (eddig az idézet)

Honnan ered vajon az a mondás, hogy ha az én tehenem megdöglött, dögöljön meg a szomszéd tehene is. Vajon miért lehet azt mérni a magyar társadalomban, hogy az az alapvető társadalmi vélemény, hogy akinek jobban megy az élet, az vagy jó helyre házasodott, vagy törvénykerülő? Pont nem vagyunk egy a másikat támogatni, és a sikerének gratulálni tudó társadalom. „Ja! Hát úgy könnyű!”, Ó! hát az is valami?” Ismerős?

„11. A legmélyebbről is kihúzzuk magunkat, mindig találunk megoldást.

 Még hogy mi nem vagyunk pozitív gondolkodók? Mi, aki hetvenezret keresünk és ebből száznegyvenet hiteltörlesztésre költünk? Mi, magyarok, nemcsak pozitívak, de csodatevők is vagyunk. Olyan dolgokat is előteremtünk, ha kell, amikről még mi sem gondoltuk volna. Minden nap képesek vagyunk átlépni a lelki és fizikai határainkat. A legmélyebbről is feljövünk bármikor, rutinosan.” (eddig az idézet)

Nem vagyunk pozitív gondolkodók, és pláne nem vagyunk csodatevők. Nincsenek csodák, pláne nem gazdasági csodák. Adósságspirál az van. Túlélésre játszunk, és a túlélést is megpróbáljuk túlélni. A magyar lakosság csaknem fele a létminimum alatt él, és nagyjából két millió magyar keresett külföldön megélhetést. A külföldi magyar Facebook oldalak hemzsegnek a kétségbeesett segélykiáltásoktól, „Bármilyen munkát elvállalok, a nyelvet nem beszélem, privátban jelezzetek!” Senki nem tud a bajbajutottakon segíteni, mert a lakosság többsége felkészületlen, tájékozatlan, nem beszél idegen nyelvet, és ha nem szakács, hegesztő, felszolgáló, ács, vagy burkoló, akkor nagy bajban van, ha külföldön keres megélhetést. És megint csak a 3.-ra utalok vissza!

„12. Nem vagyunk villogós, felszínes banda.

 Ha pénzhez jutunk az első gondolatunk nem az, hogy milyen autót, vagy más menőséget vegyünk, amivel másokat alázhatunk az utcán. Ez minket nem érdekel. Inkább fektetünk vállalkozásba, vagy más okos, netán jövedelmező dologba, ha van mit.” (eddig az idézet)

Nos, a 90-es évek végén még nem voltunk ennyire okosak, és fegyelmezettek, ezért sok olyan hitelt vett fel a magyar lakosság, amivel alaposan elcsúszott a válság beálltával (a válság is pont azért robbant ki, mert az Egyesült Államokban is túl sokan költöttek el olyan pénzt, amit sosem kerestek meg). Lapos tévé, Suzuki, önkormányzati lakásvásárlás, ezekre mentek el azok a hitelek, amiket a lakosság felvett, és nem feltétlenül vállalkozásba fektette a hiteleket.

Most meg adósságtörlesztésre költi mindenki a pénzt, hogy ne foglaljon a végrehajtó.

„13. A családi kapcsolataink szorosak.

 Bár a legtöbben elég nagy anyagi szarban vannak, a szülők itt mégsem várják, hogy a gyerek 18 legyen és kirepüljön. Sőt, rettentően furcsálljuk ezt a hozzáállást. Akármilyen kicsik és problémásak a kölkök, nem passzoljuk át a lehető legtöbbször gyerekeinket dadáknak és babysittereknek, hogy tovább élhessük a régi életünket, hanem szembenézünk a szervezési problémákkal, és megoldjuk a gyerekeink ellátását mi magunk egyedül, vagy nagyszülőkkel. Megoldjuk. Inkább hajnalig fent maradunk, inkább három állást vállalunk, de a gyereknek mindene meglesz. Az a szoba, amelyik a kis Zolikáé volt, élete végéig az övé marad. Nem lesz belőle konditerem, zimmerferi, lomtár, mert az a gyerek szobája. Zolika abba bármikor beköltözhet. És be is fog, amint hazajött mondjuk Angliából.

Az igazán nehéz helyzetben semmire sincs annyira szükségünk, mint egy szerető családra.

Oké, nem vagyunk a leggazdagabb nép, ami olykor magával hoz egynéhány megoldandó ügyet, de épp emiatt van egy csomó jó és hasznos kreatív tulajdonságunk, sokrétű tudásunk is. Ráadásul az olyan fontos dolgokban, mint a család, a munka, mind rajok vagyunk, összetartóak.” (eddig az idézet)

Abban egyetértünk, hogy a magyar emberek ragaszkodnak a gyermekeikhez, és mindent megtesznek értük, és valóban megoldják a nehézségeket, jöjjön bármi az életben. De nem fog hazajönni, Angliából, mert hülye lesz visszamenni egy nem működő országba. A házat / lakást vagy kiadja bérbe, vagy egyszerűen eladja, maradnak a fényképek, és az emlékek.

Nekem is van egy fontos update a végére. Amit írtam, azt nem azért írtam, hogy Eszternek ellentmondjak! Segíteni szeretnék, ha egy fiatal énekesnő társadalmi problémákkal foglalkozó blogot ír. Nagyon örülnék, ha többen tennék ezt, hiszen a média, és más csatornáikon sokakhoz tudnak szólni, és sokakra vannak hatással. Tájékozódni kell, tanulni kell, fejlődni kell, hogy ez a tevékenység valóban sikeres legyen, és ezt én nagyon szívesen támogatom!

Nagyon egyetértek azzal, hogy legyen több önbizalma a magyarnak, mert sokkal többre vagyunk képesek egyenként, mint amit gondolunk magunkról, de az teljesen biztos, hogy sokkal többre lennénk képesek, ha együtt gondolkodnánk, és együttműködnénk. Sosem próbáltuk igazán, és itt lenne az ideje, hogy elkezdjük! 

Téves hívás

Elszomorítóan sok menekülni vágyó bejegyzéstől hemzseg a Facebook. Tájékozatlan emberek, akik életük addigi éveiben nem tanulták meg a saját sorsukat a kezükbe venni azt gondolják, hogy máshol jobb lesz. Nem lesz jobb, mert az értékkészleted (a gondolataid a környezetedről, a téged érő dolgokra való reflexeid) viszed magaddal. Ha otthon nem boldogulsz, lehet, hogy máshol sem fogsz. Ez az alap, de sajnos már régen túl vagyunk azon, hogy mindenki magában keresse a kilátástalanság okát. Be kell látni – és sokan be is látták már – hogy Magyarország intézményei ( úgy a család, mint a barátságok, a közintézmények, a társadalmi kapcsolatok – úgy a tanár – diák, mint a polgár – hivatalnok, vagy az állam- és lakosság) viszonyai nem működnek, semmi nem az, aminek látszik, és nem is működik sehogy sem, vagy ahogy működik, úgy kárt okoz. Magyarország lakossága a saját döntései hozadékában él, és szenved. Csak egy rövid mondat: Németországban a legutóbbi választások eredménye az volt, hogy második ciklusát kezdte a jobb – bal nagykoalíció. (Ausztriában is ez a döntés született.) A németországi részvételi arány 71% - os volt, és a német értelmiség heteken át azon pörgött, hogy mi ez a társadalmi közöny? Magyarországon a Fidesz négy éves pályafutása után a 8 millió szavazóból 4 millió nem ment el szavazni. Érted ugye a különbséget a közügyekben való felelősségvállalás tekintetében?

Ennyit elöljáróban, és most a lényegre térek. Ha valaki előtt már minden kapu bezárult, és minden út járhatatlan, akkor felmerül a gondolat, irány külföld. Ennek a blognak nem véletlenül az a címe, hogy „Téves hívás”, ugyanis az elvágyók többsége sem azt nem tudja, hogy mit keres igazán, sem azt nem tudja, hogy hol keresse. Ezért – bár jó ötletnek tűnik – felkeresik a Facebookon a külföldi magyarok oldalakat, és megkérdezik a kintieket, hogy milyen munka van. Ez önmagában nem baj. A baj azzal van, hogy többségében a totális tájékozatlanságukról, és a felkészületlenségükről adnak tanúbizonyságot, és ez nagyon sokszor fordul elő hetente. (vagy akár naponta) A külföldön élő magyar közösség meg már elvesztette a türelmét az ilyen bejegyzésekkel kapcsolatban. Mindkét fél érthető. Ha valaki megtalál egy külföldi magyar oldalt, az kap az alkalmon, és kérdez. A baj csak az, hogy ez a kérdés inkább elvárást tükröz a kinti magyarokkal szemben, mint inkább iránymutatás – kérést. A legtöbb esetben az a válaszok summája, hogy előbb tanuld meg a nyelvet. (Pl egy hozzászólás: „már a fasza ki van az embernek,h mindennap 3-4 ilyen poszt van h,nyelvtudás nélkül,más ismeretlen ember szerezzem melót az illetőnek,aki annyira nem képes v hajlandó,h legalább 4 mondatot megtanuljon németül(bemutatkozni)” 

Újabb veszély fenyeget!

„Megnéztem Vona Gábor kampánybeszédét az Echon. Halálbüntetés, csendőrség, kasztrálás. Ez is nézőpont. Vona:"A becsületes cigány embernek jobb lesz. Nem azért, mert cigány, hanem mert becsületes."Ezt érti valaki? Ő nem fejtette ki, pedig érdekes lehet.”

Ezt írtam tegnap a Facebookoldalamon, égész terjedelmes beszélgetés alakult ki belőle néhány kedves ismerősöm társaságában. Nem az első ebben a témában persze, de a kérdésre nem találtuk meg a választ.

Nem szeretem - mert sokak számára talán magyarázkodásnak tűnik- elmondani, hogy miért is fontos nekem ez a téma is. Mert társadalmi téma, és borzasztó nagy veszélyeket rejt, a felületesen szemlélődők elől. Nem vagyok pártpolitikus, én nem kérem senki szavazatát, és nem is akarok senkit semmiről meggyőzni. Egyszerűen a figyelmet szeretném felhívni a leselkedő veszélyre, és olyan jó lenne, ha nem az lenne a téma, hogy mert én ez, vagy az vagyok. Tényleg nem lényeges, hogy én ki vagyok, az lenne a jó, ha érthető lenne, amit mondok. (tudom, hogy nehéz, mert reflexgombjaink vannak, és ha mondjuk én liberális vagyok - de nem vagyok az - akkor már nem is kell gondolkodni azon, amit mondok)

Együtt se megy?

Magyarország helyzete és állapota épp annyira bonyolult, mint amennyire átlátható. A lakosság vizet keres a sivatagban, ami a túléléshez kell. Teszi mindezt egy kényelmes fotelben ülve, éppen háttal a folyónak. A tömeg nem csendes, azt kiabálja: „Vizet! Vizet, mert kihalunk!” 

Fel-fel vonulnak alakulatok a fotelben ülők előtt különböző megoldásokat kínálva, csupán annyit kérnek, hogy higgyék el, az a megoldás. Egyik alakulat elemlámpát mutat, amivel rá lehet világítani a homokbuckákra, amik alatt szerintük víz van, de fontos, hogy a lámpát bal kézben kell tartani. Jön a másik csapat, akik csavarhúzót mutatnak, és szapulják az elemlámpásokat, mert szerintük az elemlámpából kifogyhat az elem, és kevés meglátni a buckát, azt meg is kell kapargatni, és erre a csavarhúzó a legjobb, csak az a fontos, hogy a csavarhúzó a jobb kézben legyen, mert az a kar erősebb. Az elemlámpások viszont szapulnak, mert szerintük az elemlámpával több homokot lehet kaparni, mint egy csavarhúzóval. A fotelben ülve vizet keresők felváltva szapulnak, hol az elemlámpásokat, hogy a csavarhúzósokat, és persze egymást is.  

Néha a fotelben ülők között felmerül az ötlet, hogy előre-hátra hintázva jobban lehet vizet keresni, és nem kell sem jobb, sem bal kézben tartani semmit, ellenben a fotel karfát kell markolni. Erre a csavarhúzósok is, meg az elemlámpások is csak röhögnek, és nem foglalkoznak tovább az ötlettel, ami azért is hülyeség, mert a hintázás energiába kerül, és előre-hátra hintázni a fotelben kényelmetlen. Sokkal jobb inkább balra, vagy jobbra könyökölni, és tovább vízért óbégatni, és szapulni a másik oldalt, de közben hátha kitalál valaki valamit, hogy legyen víz, akár elemlámpával, akár csavarhúzóval.

Közben vannak, akik alól az élet kirúgja a fotelt. Ezek a földre esnek, és nem elég, hogy kiszáradt a szájuk, még tele is megy homokkal. Akkor veszik észre, hogy eddig háttal ültek a folyónak, ezért – veszteni valójuk nincs -, átúsznak a Lajtán. Többségük nagyszerűen megállják a helyüket, és próbálnak átkiáltani a folyó túlsó oldalán maradtaknak, hogy jöjjön, aki mer. Néhányan visszakiáltanak, hosszan sorolva, hogy miért nem úsznak át a folyón. 

- Akkor tegyétek másképp a dolgotokat, vegyétek észre, hogy mi megy az országban, hiszen ültök egy fotelben, vízért óbégattok, és a mutatványosokat nézitek, akik egymást is hülyézik, meg ti is őket, de vizetek ettől sosem lesz. - kiáltják a Lajtán túliak

Erre csak az a válasz, hogy aki átúszott a Lajtán, az nem hazafi, elhagyta az országot, hát a pálya széléről ne pofázzon, hogy mit, hogy kéne csinálni! Ezzel a téma be van fejezve.

Pedig a Lajtán túl is vannak csavarhúzósok is, meg elemlámpások is csak éppen a lakosság a fotelekbe megpihenni ül le, és nem abban él. A Lajtán túl az elemlámpások világítanak, amíg a csavarhúzósok megigazítják a csavarokat a talicskákban, meg a lapátokon, amit a lakosság használ a kút ásáshoz együtt! Vize pedig mindenkinek van! 

No ennyi röviden a lényeg, és persze lehet színezni a képet, de nem nagyon érdemes. Aki innen tovább olvassa ezt a blogot, őket közös gondolkodásra hívom, konkrét dolgokban. Az előbbi kép csupán a szemléltetésre szolgált.

Egyszerű, közös gondolkodásra, mert hátha van valami, amiben majd egyszer egyetértünk. Jó hírem van, mert bizton állíthatom, hogy semmit nem kell kitalálni, minden a le van már írva, azt viszont nem értem, hogy miért nem kerülnek felszínre a bajok forrását feltáró írások, és a bennük leírt megoldási javaslatok.  Különös, hogy a társadalomtudomány 2009-ben tucatjával tolta az eredményeket, aminek semmi látszata nincs a társadalomban.

Az egyik nagy kedvencem a „Bizalomhiány, normazavarok, igazságtalanságérzet és paternalizmus a magyar társadalom értékkészletében”. Ez a publikáció, ahogy az alcíme is mondja: „A gazdasági felemelkedés társadalmi-kulturális feltételei című kutatás zárójelentése”.  Csupán 64 oldal, és teljes körű képet mutat mind a világ, mind Európa tekintetében, hogy hol is vagyunk igazából. Itt egy szó szerinti idézet:

A szó klasszikus értelmében tehát itt nemcsak értékekről van/lesz szó, hanem alapértékek és attitűdök sajátos kombinációjáról. Kutatásunk eredményeit megelőlegezve azt mondhatjuk, hogy

-       a magyar társadalom bizalomhiányos;

-       nagyon kevéssé fogadja el az egyenlőtlenségeket;

-       felemás viszonyban van a korrupt magatartás megítélését illetően;

-   és alul értékeli az állami szolgáltatások adóárát, ezáltal magasabb elvárásokat fogalmaz meg az állammal szemben, mint amilyeneket az teljesíteni tudna.

Ez minimum egy „hű-ha!”. Nem? Hát még az mennyire hűha, hogy a kutatási eredmény azt mutatja, hogy a magyarok szerint 100 idős emberből, 69 megbízható (ezzel ők vannak a bizalom lista élén), miközben 100 fiatalból 49. 100 szegény emberből 59 a megbízható a magyarok szerint, míg a 100 gazdagból 33-at tart annak. És kik vannak a lista legalján, akikben a legkevésbé bíztak meg a magyarok 2009-ben? Nos, ők a parlamenti képviselők. 100-ból mindössze 27! (Az érthetőség kedvéért, a kérdés így hangzott: „Általában mennyire tartja megbízhatónak az embereket? Ön szerint 100 ember közül általában hány megbízható?”

Szóval nekem nem igazán a pártpolitikusokkal van bajom – mint ahogyan azt többen is felvetették-, hanem a pártpolitikusok, és a lakosság közötti bizalmatlansági viszony az, ami engem zavar. Annak ellenére, hogy maga a társadalom termeli ki a pártpolitikusait, a megválasztott képviselők rendre eltávolodnak a társadalomtól a megválasztásuk után. Ennek ellenére a választások környékén úgy látszik, hogy a lakosság – a bizalmatlanságuk ellenére – a pártpolitikusoktól várnak megoldást a mindennapi gondjaikra. Pláne érthetetlen ez, mivel ugyanez a táblázat azt mutatja, hogy 100 magyar 50-et tart megbízhatónak (miközben ugye 100 parlament képviselőből csak 27-et. Ha egymást megbízhatóbbnak tartjuk (bár ez is vérszegény bizalmi mutató), akkor vajon miért nem lakossági együttműködésben próbálkozunk, mintsem parlamenti képviselők (csavarhúzósok, elemlámpások, dülöngélők) keresgélésével, és szórakozásával?

Hogy miért nem működig az összefogás Magyarországon? Ezt már 2009-ben leírta ez a kutatás, ennek ellenére 2013-ban még mindig nem köztudott, és Magyarország egyik fele Összefogást kiált („vizet-vizet, mert kihalunk”, a másik fele meg már régen összefogott saját magával.

Ezért nem működik az összefogás: (idézet a publikációból)

„Bizalom, kooperáció, szolidaritás

A bizalomhiány egyszerre lehet oka és következménye annak, hogy nagyon alacsony nálunk a társadalmi kapcsolattartás szintje. Aki nem, vagy nem nagyon bízik meg másokban, az nem fog összejárni másokkal, de aki nem jár össze másokkal, annak nem is lesz módja megtapasztalni a társas kapcsolatok bizalomerősítő erejét. Adata­ink szerint a magyar mutatók nemcsak az általánosított (a „többiek” irányába meg­nyilvánuló) bizalom tekintetében alacsonyak, hanem a társadalmi tőke aktív participációs elemeinek a tekintetében is. Más országokkal összevetve keveset járunk össze a szomszédainkkal (Európában a legkevesebbet) és a barátainkkal (Európában az észt és a máltai adat múlja alul a magyart). Összességében nagyon kicsi a hajlandó­ságunk arra is, hogy másoknak segítséget nyújtsunk: a családon belüli, valamint a betegek és fogyatékkal élők, az idősek, szomszédok és a bevándorlók felé gyakorolt segítségnyújtás adataiból készített index kifejezetten Magyarországon a legala­csonyabb Európában (7. ábra, Giczi és Sik, 2009 alapján). Mindezeken felül nagyon alacsony Magyarországon a civil aktivitás szintje (pl. a civilszervezetek tagságának ará­nya) is.” A civilszervezetek aktív tagságának aránya az Európai Unión belül Svédországban és Finnországban a legmagasabb, Bulgária és Románia mellett Ma­gyarországon a legalacsonyabb (Giczi és Sik, 2009: 70).”

Ezért mondom, hogy az összefogás egy vízió, és hiába feszegetik ezt a dolgot, nincs meg hozzá a magyar lakosság kultúrája. Nálunk nem szokás összejárni, összefogni meg pláne nem. Az együttműködés működhetne, de arra meg hajlandóság nincs.

Thomas Schelling az együttműködést úgy példázza (ez is benne van ebben a publikációban), hogy ha mindenki olvasni akar, és az olvasáshoz 100 Wattnyi fény kell, de mindenkinek csak 60 Wattos izzója van, akkor üljenek körbe, és mindenkinek elegendő fény jut. Sorban nem jó, mert a két vége nem lát olvasni. (Ha valakinek csak ez az egy példa érthető, és a kommunizmust véli felfedezni, kérem, ne tegye, mert itt a közösségi erőforrások megosztásáról van szó, a tudásról, a közös cselekvésről!)

A végére pedig – hogy ne legyen végtelenül hosszú ez a blog-, álljon itt a publikációból egy szó szerinti idézet, ami már a párpolitikát „csinálóknak (is) szól” még 2009 ből.

„Végezetül: mit kell tennünk a bizalom építése érdekében? Először is fontos megértenünk: a bizalom felépülése és leépülése nem szimmetrikus folyamatok. Miközben a leépülés megindulásához néhány szórványos negatív tapasztalat elégséges, a bizalom felépüléséhez pozitív, egymást szisztematikusan megerősítő tapasztalatok tömege szükséges. Másodszor, a bizalomépítés stratégiája szempontjából fontos lenne tudnunk, hogy mélyen gyökerező kulturális tradíciók hiányában, illetve azok kiegészítéseképpen milyen gondosan megtervezett intézményi innovációk alapján lehetséges a bizalomteli kapcsolatok felépítése. Azt, hogy valószínűleg sokat számít az intézményi berendezkedés milyensége is, illusztráljuk itt egy … ( Itt Thomas Schelling villanykörtés példázata)

Ebből a példából két dolgot tanulhatunk: (1) bizonyos esetekben az egymásrautaltság és a koordinációs normák fontosak a kollektív célok elérése érdekében és (2) az intézményi berendezkedés igenis számít efféle relációsan érvényesülő közjavak esetében.

A kormányzatoknak nagyon óvatosan kell eljárniuk a bizalom építése érdekében (persze ha egyáltalán van erre szándékuk), hiszen a bizalom és a társadalmi tőke többnyire nem a kormányzati tevékenységből fakadnak. Sőt, az államnak azzal is tisztában kell lennie, hogy a centralizált állam nemcsak úgy rombolhat bizalmat, hogy közvetlenül hierarchikus rendbe szervez és összetöri a horizontális hálózatokat, hanem közvetetten is, ha az általa létrehozott intézmények gyengíthetnek/kiszoríthatnak elsődleges társadalmi közösségeket (pl. generációk egymásrautaltságát lazítva

a társadalombiztosítás révén, családokat a gyermekintézmények és az oktatás kiterjesztése révén és más módokon).

Az állam a legtöbbet akkor teheti a bizalom építése érdekében, ha mindent elkövet a tulajdonjogok, a közbiztonság és más közjavak előállítása érdekében. Fontos az is, hogy a köz intézményei a saját területükön fair, átlátható procedúrákat kövessenek, egyenlő mércével mérjék az állampolgárokat. Összességében tehát (ahogy a Közjó és Kapitalizmus Intézet 2009-es jelentése is kiemeli), a bizalom infrastruktúrájának erősítésére van szükség. Ha az állampolgár elfogadja (legitimnek tartja) őket, akkor bízik bennük, és ha bízik bennük, akkor a másik állampolgárokban is bízni fog. A bizalom építésének elengedhetetlen feltétele, hogy az egyes állami intézmények külön-külön is világossá tegyék saját küldetésüket, és annak érdekében tevékenykedjenek: számoljanak el az adóforintokkal, tevékenységükkel mindig a jó oldalon álljanak. Ennek megfelelően, ahol lehet, napi gyakorlatukkal és állásfoglalásaikkal a közmorál erősödését segítsék elő, és ne hagyják, hogy egyébként fontos jogintézmények bűnös gyakorlatokat is védelmezzenek.

Bizonyos mértékig a szükségből erényt lehetne kovácsolni azzal, hogy megpróbáljuk megérteni és megértetni: nagy szüksége van az országnak azokra az intézményekre, amelyek ellenőrzik a mindenkori központi hatalmat és a kormányzatot. Az intézmények birtokbavételét, elfogadottságának növelését hozhatná magával, ha sikerülne bebizonyítani: a demokratikus intézmények lényegéhez tartozik, hogy egymást ellenőrző mechanizmusokkal nem hagyják, hogy valamiféle hatalmi egyensúlytalanságok a politikai közösség gazdasági és társadalmi túlélését veszélyeztessék.

Fontos előrelépést jelenthet, ha az állam tartózkodik azoknak a tevékenységeknek az államosításától, amelyeket a civil társadalom és a magánszektor is el tudna végezni.

Mindezeken felül az oktatás sokat tehet azáltal, hogy szubsztantív értékeket is átad (nevel) az iskoláztatás alsó szintjein, és a szakmai ethosz plántálását segíti elő a felső iskolai szinteken. Ezzel elősegítheti, hogy a közszolgái (a saját törzskari ethoszt, hippokratészi esküt, hivatásrendi előírásokat stb.) szem előtt tartva napi aprómunkával dolgozzanak a közbizalom kiépítésén (Fukuyama, 1999). Végezetül, az állam intézményei felvállalhatnak egyfajta proaktív szerepet is: igyekezhetnek azon, hogy a társadalomban épüljenek a köztes csoportok, helyi közösségek, valamint terjedjenek

a segítő és önkéntes szervezetek. Ezzel azonban nagyon óvatosan kell bánni, mint ahogy azzal is, hogy a politikusok engedjenek a kísértésnek, és kommunikációs kampányokkal tegyenek kísérletet a lakosság értékeinek megváltoztatására.

A gazdasági kultúra és a társadalom gazdasági és politikai intézményrendszere egymást kölcsönösen feltételezik, egymásból táplálkoznak, egymást építik vagy rombolják. Nem lehet ezért egyik vagy másik elemet kiemelni, egyiküket tartósan egy másik elé helyezni.

Nem sok esélyünk van gazdasági reformokra akkor, ha nem vagyunk tekintettel arra a közegre, a gazdasági és egyéb kultúrának a konkrét állapotára, amelynek a megreformálásán dolgozunk; de akkor sincs sok esélyünk van a reformokra, ha nincs más kiindulópontunk, mint az, amit a közvetlen környezetünkben látunk. A helyzet tehát kissé paradox. Edmund Phelps Nobel-díjas közgazdász azt írja: „nagyon üdvözlendő és valószínűleg igen kedvező hatású lenne, ha a nem megfelelő gazdasági teljesítményt nyújtó országok polgárai körülnéznének, és összehasonlítanák attitűdjeiket más országokkal, feltéve magukban a kérdést: nem profitálhatnának-e az értékrendjük megváltoztatásából?” (Phelps, 2008: 30). No igen, de mi történik, ha azoknak a megváltoztatandó attitűdöknek a legkritikusabb része éppen a zártság és a magába fordulás? A feladat, legalábbis nem könnyű: „körülnézni” kutatói szinten annyit tesz, mint adatokat nemzetközi összehasonlító keretbe helyezni. De körülnézni egyéni szinten annyit tesz, mint utazni (költözni, másutt legalább ideiglenesen munkát vállalni), más nyelven kommunikálni, más nemzetek tagjaival beszélni, mások helyzetének megértésére nyitottnak lenni… – de tudjuk, ez sem erősségünk.

Ilyen esetekben az ember természetesen az elittől vár változási szándékokat és tetteket. (...)  „Ha pedig az derül ki, hogy a válság oka az elit mögött álló értékelési rend megingása, az elit teljesítőképességének a csökkenése, akkor az elitnek nem külön a szociális érzék fejlesztésével kell szerepének feladását elodázni, hanem igazi társas érzékkel, a társadalmi értékelésnek azokat az új szempontjait kell megkeresnie és elsősorban magára alkalmaznia, amelyek megfelelnek a megváltozott társadalmi közmeggyőződésnek és alkalmasak a közösség megzavart harmóniájának a helyreállítására” (Bibó, 1981b: 350) (Eddig az idézet a publikációból.)

Ebből talán lejöhet, hogy sem a pártpolitikusok nem olvasták ezt 2009 óta, mert akkor nem azt csinálnák, amit most, és nem vennék hülyére a lakosságot, és biztos, hogy a lakosság sem olvasta el, mert akkor nem lehetne ennyire megtéveszteni, és ennyire hülyére venni sem az összefogás víziójával, sem a nemzetieskedéssel. 

Értsétek meg, hogy nem lehet!

Megint hosszú ideig voltam csendben. No, nem mintha nem lett volna mondanivalóm, mert nagyon is volt, csak egyszerűen erőm nem volt leírni, elmondani, hogy mit gondolok. Sokszor feleslegesnek, pusztába kiáltott szónak érzem. Nincs mögöttem sok pénz, média, gazdasági támogatás, ahhoz, hogy eljusson a mondanivalóm a lakossághoz. De ez persze nem jelenti azt, hogy feladnám azt az elképzelést, ami mozgat.

A címem lehet, hogy feladós, lehet, hogy frusztrált, lehet, hogy negatív. Pedig nem az! Egyszerűen csak azt szeretném mondani, hogy ez, így ebben a formában nem vezet sehová, ami az utóbbi években megy Magyarországon. Csupán idő-, energia-, és pénzpocsékolás! Nem csupán hazugság, ámítás, és félrevezetés, mert ezek inkább valami homályos összeesküvés elméletet sejtetnek. Nem erről van szó! Inkább a semmit tevésre, a mellébeszélésre, a pótcselekvésekre gondolok, ami olyan, mintha, de nem az!

Németországi élet

Ahogy ígértem, nem nagyon fogok az élet nehézségeiről írni. Részben azért, mert otthon is vannak nehézségek, és nem hiszem, hogy bárki az itteniekre kíváncsi. Másrészt pedig azért, mert egész egyszerűen nem érdekelnek a nehézségek, a rossz, vagy kellemetlen dolgok. Igyekszem túl lenni rajtuk, és ezt ajánlom másnak is.

Még valamit szeretnék előrebocsájtani. Szeretnék jó dolgokról írni, társadalmi, közigazgatási, és mindennapos dolgokról, amik jól működnek, de eszemben sincs összehasonlítani a magyarországi dolgokat a németországival, ez utóbbi javára. Pláne nem fogom Németországot az egekig magasztalni, mert ere semmi okom. Itt pont ugyanúgy megvannak a visszás vackok, meg a „fene dolgok”, mint bárhol a világban. Szóval nem kell elájulni Németországtól. Egyszerűen csak vannak különböző dolgok a két ország kultúrájában, amire nem ártana odafigyelni, csak azért, mert ha csőstől árasztotta el Magyarországot a biznisz, a Halloween, a Valentin nap, az ipari termékekről már nem is beszélve, akkor talán helye lenne néhány mindennapos életviteli dolognak is, amit valóban mintaként követhetnénk. Vannak persze pénzkérdések is, amivel kapcsolatban úgy vagyok, hogy az általam hangoztatott racionális gazdálkodásba (állami és önkormányzati szinten arra költsünk, amire kell, és annyit, amennyit kell) bőven bele kellene férnie. Hogy nem fér bele otthon, az azért van, mert nincs rá lakossági igény. Többségében viszont egyáltalán nem pénzkérdés, amiket látok, tapasztalok, egyszerű szokás, és kultúra kérdése.

Németországba jöttem, mesterségem címere: TS

Szervusztok Kedveseim!

Sokan kérdeztétek, hogy mi van velem, érdeklődtetek hogylétem felől Katámtól is, tőlem is. Mindenkinek csak annyit tudtam mondani, hogy jól vagyok, bár a dolgok még kissé mozgásban vannak, és amikor lehetőségem lesz, beszámolok a dolgokról.

Most van lehetőségem, és élek is vele, szeretnék megosztani néhány dolgot, gondolatot, de mindenekelőtt nagyon köszönöm mindenkinek, aki gondolt rám, kereset, érdeklődött felőlem.

Aki ismer, tudja, hogy nagyon ellene voltam a külföldre távozásnak. Egyszerűen azért, mert Magyarország a hazám, amit szeretek, az összes előnyével, és hiányosságával, úgy, ahogy van.

Úgy voltam vele mindig, hogy a külföldi (boldogabb demokráciák) attól olyanok, hogy az ott élők olyanná tették. Hittem abban (de ne adtam fel teljesen), hogy mi magyarok is jobbá, boldogabbá tudjuk tenni a mi országunkat, olyanná, ahol jó élni. Ami egyszerűen „csak” működik. Őszintén szólva eléggé esélytelen ez, legalábbis belátható időn belül mindenképpen. Gondoljatok csak bele, hogy 150 év alatt nem lettünk törökök anno, a megszállás alatt, de 50 év alatt sem lettünk szovjetek, pedig az orientáció meglehetősen erős volt. Mi magyarok vagyunk, és azok is maradunk, nem törődve azzal, hogy legalább 200 éve ugyanazokkal a gondokkal küzdünk - politikai, gazdasági, és kulturális síkon egyaránt-, és ezt vagy nem vesszük észre, vagy nem akarjuk belátni, vagy nem vagyunk hajlandóak egyénenként a saját hibáinkkal szembenézni, és cselekedni azért, hogy kiszálljunk a mókuskerékből. Ahhoz hogy – ezt sokszor elmondtam már-, egy társadalom mérhető szinten változzon, legalább 100-150 év szükséges, és a változást még el sem kezdtük.